Hajléktalanítás – nyócker

Ma került a Fővárosi Közgyűlés elé az az előterjesztés, amely 50 ezer forintra büntetné a hajléktalanokat, akik életvitelszerűen használják a közterületet. Úgy gondoljuk, hogy ez az intézkedés nem visz közelebb a probléma megoldásához, mert az összetettebb annál. Egy hajléktalantól  pénzbüntetést behajtani pedig nem életszerű.

Lapunk már korábban is foglalkozott a hajléktalanügy egyik szegletével, az aluljárók kapcsán, most viszont egy szakembert, Virág Tamást  kértünk meg,  hogy írja le véleményét.

Józsefváros polgármestere az utóbbi időkben gyakran emlegette  a hajléktalanokat. Akik  nem is illetékesek itt, értve ezalatt, hogy nem a környéken váltak fedél nélkülivé. Annyira nem mélyül el a témában, hogy ennek néhány okát is felemlítse, viszont regulázna, csökkentené az intézmények számát, és – hogy az irányt mindenki értse – kezdeményezése eredményeként néhány hónapja helyi rendelet bünteti a kukázást is.

A hajlék nélkül élő embereket segítő szolgáltatások valóban aránytalanul fedik le a fővárosi kerületeket, és tényleg rengeteg működik a nyóckerben. Rengeteg, mind az intézményeket, mind azok férőhelyeit, szolgáltatásait nézve.

Van két helyi „ősintézmény”, a Dobozi utcai Üdvhadsereg által működtetett szálló, valamint egy korábbi munkásőr-laktanya a Vajdahunyad utcában, ami több mint húsz éve a Menhely Alapítvány otthona. Az elmúlt húsz évben gombaszám szaporodtak az új intézmények, amiben volt, amikor tevőleges része volt a kerületi önkormányzatnak is – például a Dankó utcai ingatlan átadásakor -, és volt, amikor nem kérdezték meg a helyi képviselőket, mert mondjuk a Fővárosi Önkormányzat tulajdona az ingatlan (ilyen például az Alföldi utcai vagy a Könyves Kálmán körúti intézmény).

A Palotanegyed és a Tisztviselőtelep „fel van mentve”,  a kerület legszegényebb részeiben létesültek szociális ellátó pontok, így ott, ahol vannak, egymástól akár 100-200 méterre működnek. Ezzel persze akarva-akaratlanul a környékben tartják ügyfeleiket, akik élik életüket, és zavarnak sokakat még akkor is, ha nem könnyű eldönteni, ki is hajléktalan. Nem mindig az, akit annak nézünk.

A polgármester jól ráérzett a közhangulatra, ügyesen apellál a lokálpatrióta érzelmekre, miközben sok – a helyzetet előidéző, és megoldhatatlanságát máig segítő – tényezőről mélyen hallgat. Bármit akar tenni, figyelembe kell vennie például, hogy bár jelenleg önkormányzati feladat a hajléktalan emberek ellátása, az elégséges szolgáltatás nincs meghatározva, és akkor sem történik semmi, ha egy kerület inkább máshol látná a fedél nélkülieket. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat az illetékes (nem volt ez mindig így, korábban a kerületeknél volt a kötelezettség), és persze nincs olyan terület, amely ne tartozna valamelyik kerülethez is. Valahogy húsz év alatt az alakult ki, hogy a szabad (piacképtelen helyen lévő és/vagy minőségű) ingatlanokat biztosítják erre a célra, gyakran olyan környéken, ahol a tevékenység nem okoz azonnali tiltakozást, a lakók nem jó érdekérvényesítők. Ezzel viszont a szereplők egyszerűen kikerülték a megegyezési kényszert, így maradt az, hogy mindenki morog, de már „helyzet van”. A feszültség nő, leginkább a szereplők változása jelenthet új kitörési pontokat, ahogy történik most is. Csakhogy legkevésbé az intézményekbe járók a felelősek a helyzetért. A polgármester-társakkal kellene egyeztetni, és a nagy, egész napra a város közepén az embereket „lekötő” szolgáltatások rendszerén változtatni. Például az ételosztás a Blaha Lujza téren már környezetformáló tényezővé vált.

Ha csak a kerületi lakás- és helyiséggazdálkodást nézzük, pontosabban annak a teljes átláthatatlanságát, vagy a közterületekkel való rideg önkormányzati bánásmódot, azt látjuk, hogy nem a „csöves-probléma” rántja le a környéket, hanem nincs koherens üzemeltetés, így szanaszéjjel futnak a dolgok. Ezen a nyilvános illemhelyek telepítése sem segít, mert a lényeg az, hogy sikerül-e tisztán működtetni. Azaz a kerület nem bánik sem jobban, sem rosszabbul a közterületein élőkkel, mint mondjuk az ott felnövő gyerekekkel, idősekkel (játszóterek, parkok).

Már a problémafelvetésben is mélyebbre kellene menni a „zavar, ezért üldözzük el” szintnél, intézményről intézményre végig kéne gondolni, hogy milyen megoldások lehetnek, és azt gondolom, alapvetően az emberibb, kisebb, ezért akár költségesebb ellátási formákat kéne preferálni. Viszonylag jól megsaccolható, hogy egy környék teherbíró-képessége mit visel akár plázákban, akár kocsmákban, akár szociális szolgáltatásokban. Eddig ezzel senki nem foglalkozott, egymástól függetlenül folyt az intézményi fejlesztés és a lakókörnyezet élhetőbbé tétele, melynek előfeltétele lenne az egész újragondolása.

Ki lehet a kerületből üldözni a hajléktalanokat, szegényeket, bár nem könnyen és nem tartósan. Viszont ezt az energiát, figyelmet sokkal jobb lenne arra fordítani, hogy lássuk, mi is van itt, ebből kinek mi okoz problémát, és mik lehetnek a megoldási utak.

Józsefvárosnak hajléktalan-ügyben nagy erőssége a tolerancia, ha ezt vegyítjük az üres helyiségek átmeneti/tartós szociális célú felhasználási lehetőségének versenyével, valamennyi lakás bevonásával, olyan kicsi intézmények, szolgáltatások kialakításával, melyek személyességüket meg tudják őrizni, akár békésebb is lehet az együttélés. Mindezek mellett szükséges lenne a tömegellátás csökkentése, az intézmények szétköltöztetése.

Azt, hogy a kerület milyen segítő, mind a lakosok, mind az ügyfelek felé folyamatosan közvetíteni kellene, hangsúlyt fektetve arra, hogy itt is kényes egyensúlyról beszélhetünk. Folyamatosan működő fórumot kellene kialakítani környékbeliekből, ellátókból, segítettekből, ami előremozdíthatná a tervezést, a koordinálást. Ezekben az önkormányzat különböző (szociális, városüzemeltetési, stb.) műhelyeire is fontos szerep hárulhatna.

Felhasználván a helyi erőforrásokat, érdemes lenne a kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket különösen támogatni. A körúton simán elférne egy olyan kávézó, használtruha-bolt, melyben hajléktalanok dolgoznak, be lehet őket vonni a kerület tisztán tartásába.

Comments Closed

Hozzászólások ()

Trackback URL | Comments RSS Feed

  1. Norris74 szerint:

    “A hajlék nélkül élő embereket segítő szolgáltatások valóban aránytalanul fedik le a fővárosi kerületeket, és tényleg rengeteg működik a nyóckerben. Rengeteg, mind az intézményeket, mind azok férőhelyeit, szolgáltatásait nézve.”

    Ez talán nem véletlenül alakult így. Nyilván az lehet a hátterében, hogy a “nyócker”, vagy legalább is a körúton kívül eső része, eleve egy szegény terület, ahol a szegénység annyira nem feltűnő, és talán a jelenlétét, – mivel az ott élők is nap mint nap megtapasztalják – talán jobban tolerálják mint mondjuk az I., II. kerületben vagy az V. kerületben. Az is feltételezhető, hogy az az ember, aki ilyen embertelen létezésre kényszerült (direkt nem írtam életet, mert ez sajnos csak létezés), az nem érezné magát még annyira embernek sem, ha folyamatosan a gazdagok, vagy csak a még egyre zsugorodó polgári jólétben élők megvető pillantását kellene elviselnie. Ezért a “nyóckerben” ahol sok sorstárs él, vagy olyanok, akik csak alig valamivel bírnak többel, mint a hajléktalanok, talán ez nem tűnik olyan elviselhetetlennek. Talán ez lehet az egyik oka, hogy oda koncentrálódtak, és ha már oda koncentrálódtak, akkor logikusnak tűnik, hogy a hajléktalanok ellátására szakosodott intézmények is oda települtek nagyobb számban.

    • ema szerint:

      A cikk az okokat is elemzi, és a magam részéről sem tartom jónak, hogy itt koncentrálódik a hajléktalan-ellátás. Viszont, az is kétségtelen, hogy ez most már adottság, amivel kellene valamit kezdeni. A cikkíróval megbeszéltük, hogy ezt a témát folyamatosan fenntartjuk a podo-n, mégpedig úgy, hogy valós megoldási javaslatokkal élünk. Sajnos, időközben a közgyűlés elfogadta a hajléktalanok büntetését, amitől semmi nem oldódik meg, mint ahogy mást sem lehet csak rendeletekkel elintézni. Főleg, ha azok a rendeletek végrehajthatatlanok.

  2. vita szerint:

    Néhány gondolat a hozzászólásra, dióhéjban:

    Pesten úgy alakult, hogy az önkormányzatok csaknem szabadon dönthettek arról, mit vállalnak, különösen a saját vagyonuk (ingatlan) bevonásakor, mert ha nem láttak el senkit, sem történt semmi. Az elmúlt húsz évben volt munkásszállókat, használaton kívüli épületeket adtak át az ellátóknak, többnyire a Fővárosi Önkormányzat, és jóval kevesebb kerületi.

    Azt hiszem, nem koncentrálódtak a hajléktalanok, hanem az intézmények koncentrálták őket, ahogy sok más esetben is erősen befolyásoló a kínálat, annak minősége-mennyisége.

    Külföldi példákat nézve egyáltalán nem kell lényeges szempontnak lennie, hogy a “helyi nyomorba beleillő” helyszínek legyenek a szociális pontok, sokkal inkább számít azok mérete, filozófiája, működési rendszere, rendje. Persze az alacsony küszöbű (csaknem feltétel nélkül igénybe vehető) szolgáltatásoknál más a környezet terhelése, mint egy majdnem-munkásszálló esetében.

    • ema szerint:

      Ehhez csak annyit, hadd tegyek hozzá, hogy a városi környezet szempontjából minél mélyebbre sűllyed egy környék, annál nehezebb onnan kirángatni, mert nincs mértékadó minta. Ez nem a hajléktalanok problémája, hiszen ma már Budapesten a Deák téren is láthatok olyan férfit, aki fényes nappal kigombolja a nadrágját, és a bokorba vizel. Ja, ha lehet, akkor miért nem? – tipikus esete. Most éppen a szórakozóhelyek környéki zaj kapcsán jrok arról, hogy miként lehet megfékezni az ilyen jelenségeket, de tény, hogy erről a szintről feljönni nem kis meló.