Beszélgetés Virág Tamással a hajléktalan-probléma megoldásának lehetőségeiről_2.rész

Az előző rész azzal a kérdéssel zárult, hogy   mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?

vita

–  Korlátlan pénz, hatalom: egyrészt ijesztő:-) A legnagyobb hangsúlyt arra fektetném, hogy aki képes és akar, lakásban maradhasson. Segítenék – nem pénzzel – kisebb lakáscserénél, szívességbankot nyomnék, lakbérhátraléknál beszámítanék saját munkát, állami-önkormányzati cégeknél célzottan alkalmaznék embereket (ez már elkezdődött), akiknek x ideig munkát és lakhatást biztosítanék, aztán maradhatna bérlakásban. Szankcionálnám a hosszú távon üres lakásokat (tulajdonostól függetlenül), a büntetésből pedig lakbér-kiegészítést adnék. Külön foglalkoznék a szenvedélybetegséggel, pszichés problémákkal – na ez a legdrágább, és itt sem feltétlenül kórházi ágy kell -, mert oda kell visszajutni, hogy a megélhetés költségeiben a prioritás nem a piáé/bagóé/játékgépé, ehhez meg gyógyulni szükséges.

Átmenetileg visszahoznám a munkásszállót mint intézményt (mára szinte csak hajléktalanszállók vannak, és néhány piaci munkásszálló, ahova a szociális szektor vásárol férőhelyeket), kevés, akár folyamatosan csökkenő támogatással, erős érdekeltséggel a bejelentett munkahely irányába.
Néhány területet megcéloznék innovatív projektekkel: pl. mosodák, varrodák, műhelyek, ahol dolgoznak, használt-ruha boltot működtetnek, stb.
Nem nagy intézményekben, nem intézményi finanszírozásban gondolkodnék, hanem inkább állampolgári jogon járó és „előre lépési” jogon adható juttatások mátrixában, ahol a hajléktalan polgár részt vesz abban a döntésben, mit melyik szolgáltatótól vásárol meg.
Némi átmeneti időszak után leépíteném az állami normatív támogatási rendszerét, és a forrásokat nem csökkentve az egészet egy néhány éves konkrét akcióterv megvalósítására fordítanám (ilyen van az angoloknál, de Dániában is, több helyen önkormányzati vállalásokkal erősítve). Erre itthon azért nem mer mozdulni senki, mert csak a normatíva számít biztos forrásnak, minden mással évente játszik az állam.
Építenék bérházakat, melyek többségében lenne néhány szociális bérlakás, a többi kisebb meg speciális célcsoportoknak segítene az első időszakban (pl. absztinens első év, traumán átesettek, stb.)
x
ema
– Korlátlan pénz – számomra sosem ijesztő, mert az a „kályha” ahonnan el lehet indulni. A megoldás pedig önfenntartó rendszer – egy idő után – nekem ez a meggyőződésem. Meg a rendszerelvűség.Az üres ingatlanok szankcionálása egyébként benne van a podo-programban, bár nekem nem az volt a fontos, hogy abból mennyi pénz folyik be, hanem a dolog üzenete – ne tartson senki üresen ingatlanokat! Az nem jó a városnak sem.Ha jól értem, általános kilábalási program azért nem lehetséges, mert szinte mindenki egyedi eset, egyedileg kellene foglalkozni mindenkivel. Legalábbis az elején, amíg van megfelelő ismeret az adott ember összes gondjáról?
Ma ez, hogy történik?
Nem akartál példát mondani, akkor megint provokállak, én mondok példát:
Tegyük fel, ha maradok Magyarországon, és nincs munkám, mert a hatalomnak nem kell olyan városgazdász, aki a problémákat meg akarja oldani, szóval nincs munkám, lassan minden tartalékom elfogy, a nyugdíjas anyám sem tud eltartani, barátoktól kölcsönt nincs pofám kérni, ha nem tudom miből megadni, szóval előbb a számláimat nem tudom fizetni, aztán el kell adogassam az ingóságaimat, stb. végül az utcára kerülök, hiszen nincs munkám… ez egy lehetséges folyamat, nem? Talán, egyre inkább életszerű, nem?
x
vita
– Önfenntartó, ha ezen nem csupán azt értjük, hogy álljon meg a lábán. A rendszerszerű tökéletes lenne.

Igen, a hatékonyság a minél korábban és minél inkább személyre szabott „csomagokkal” javítható. Döbbenten láttam például, hogy Kanadában a menedékjogot kérők számára adott juttatások milyen profi módon, de az alapot (lakás) leszámítva nem normatív rendszerben jártak. Egy példa: háromgyerekes család első nyara, megjelenik a szociális munkás, és jelzi, hogy kapnak támogatást a gyerekek nyári nappali táboroztatására. Mond egy összeget, és hoz egy füzetet, mely tele van programokkal. A szülők megbeszélik a lurkókkal, mi érdekli őket, regisztrálnak, a hivatal meg utalja helyettük a pénzt a keret terhére. Na emiatt a rendszer miatt nem kell nyári integrációs programokat szervezni Torontóban:-) Ma intézménytípusok vannak, elméletben több, a gyakorlatban kevesebb (van, amit nem lehet fenntartani a pénzből), meg férőhelyek, kapacitások, és az ezekre járó normatíva, aminek meg feltétele a működési engedély, aminek meg a tárgyi és személyi minimumfeltételek biztosítása. Minden drága, minden hospitalizál, és minden kocka-alakú.
Ha valaki megcsúszik, egy darabig tartja a kapcsolati tőkéje és az ingósága. Aztán egy idő után már nem, így keveredik egy nagyobb településre, ahol több a „búvóhely”, meg az ellátás is. Az egyik intézménybe bekerül, legyen ez éjjeli menedékhely, majd átmeneti szállásra, és máris egy kockadarab úgy, hogy ugyan ő veszi igénybe a szolgáltatást, de nem ő rendeli meg a kapacitást, és nem is ő fizeti, hanem az állam. Hát persze, hogy így nem ő lesz a legfontosabb. És ehhez senkinek sem kell gonosznak lennie, csak a rendszer elemei (kivéve a hajléktalant) hatalmuknál fogva jobb érdekérvényesítők. Ennek egyensúlyba tartása az állam, szolgáltató feladata lenne, de nálunk nem túl fontos. Persze tudom, más területen sem.
És igen, életszerű akár családtöredékek, családok is kerülnek utcára. Még az is lehet,  hogy van egy romos házuk valahol, de ott semmiből nem tudnak élni. Néha elgondolom, hogy a városi szegénység mókuspisi egy igazi szegény település széléhez, vagy a körülötte lévő tanyákhoz képest. Ezek mégsem zavarnak senkit.
x
ema
–  Kanadával kapcsolatban:  a bevándorlás, letelepedés azért egy kicsit más ügy azt hiszem. Én is voltam bevándorló Izraelben, ahol a nyolcvanas évek közepére nagyon jól működő rendszert hoztak létre a folyamatosan érkező bevándorlók számára.
A hajléktalanság  egyfajta reményvesztettség, nem gondolod?
Egyébként a remekül működő rendszer Izraelben a nyolcvanas évek vége felé először az etiópiai, később, a kilencvenes évek közepén az orosz bevándorlók miatt  roppant meg. Egyszerre túl nagy tömegű, hasonló kultúrájú népességet kellett letelepíteni, és ezzel még a nagy integrációs tapasztalatokkal rendelkező izraeli társadalom sem tudott megbírkózni. Az orosz alija után kezdődött a hajléktalan-gond, és mind a mai napig nem képesek felszámolni, bár kétségtelen, számos, egyedi kezdeményezés indult. Izraelben a kibucok sokféle speciális igényű népességet tudnak integrálni. Náluk a patent szinte kivétel nélkül a munka és a tanulás kettősségén alapul, akár hajléktalanok, alkoholisták, akár szellemi fogyatékosok a páciensek.  De térjünk vissza a torontói  tapasztalataidra – kifejezetten, a pestihez hasonló hajléktalanokkal mi a helyzet ott?
x
vita

– Nincsenek, ahogy a nyugati világ nagy részében csak nagyon kevesen. A magyar helyzet ebben is „félnyugati”, nem csak azért, mert időben nem figyelünk, személyre szóló segítséget nem tudunk nyújtani (és már írtam, ez nem csupán pénz kérdése), tömegellátást csinálunk, hanem mert a hajléktalanélet zsákutca, csak nagy szerencse esetén van visszaút. Azt gondolom, hosszabb idő az utcán, kirekesztve, más készségeket erősít, mint ami nekünk kell, más erőforrásokat, értékeket hív elő. Nagyon nehéz a visszaút, csaknem lehetetlen. Nem véletlen, hogy tömegek vonultak ki a társadalomból már évekkel ezelőtt, mert csak ott tudták újjászervezni a rendszert életükben, persze úgy, ahogy.

Sejthető volt, hogy ez együtt jár egy sajátos rend kialakulásával, ugyanúgy, ahogy mondjuk az uzsorás által működtetett kisfalu sem az állami szabályok szerint működik, és őket sem lehet hirtelen a keretek rendezésével (iskola, orvos, patika, rendőr, stb. biztosításával) olyan helyzetbe hozni, hogy átlépjenek az évtizedes – nem csak anyagi –  nyomoron.

Én is azon az állásponton vagyok, hogy a feltétel nélküli, vagy az intézményes működtetéshez kötött feltételek mellett nagyon más irányba is el kellene indulni. Prágában például nincs ingyenes ellátás, ettől belép egy új szempont (ellátott helyett vevő), aztán nagyon figyelnek a piára, 1-2 sör megengedett, több sehol, mert ott szerintük betegség van, amit nem a szálló kell kezelni. Aztán például szlovák hajléktalanokat sem nagyon látnak el, inkább kifizetik a jegyüket haza, mert azt mondják, kapcsolat nélkül nem lehet integrálni. Ahogy egy ottani szociális munkás mondta: „Önmagában nem etetünk-altatunk, mert emberekkel foglalkozunk, és nem ez a fontos”.  Mi etetünk-altatunk, és ettől nem várhatjuk, hogy bármi is rendbe jön.

Időközben érvénytelennek nyilvánították a józsefvárosi népszavazást. Ettől persze a gond megmaradt, de legalább egy látszatmegoldással kevesebb. Várjuk az észrevételeket, javaslatokat.

Comments Closed