Eladható ingatlanadó 5.

Egy 2009.01.03-i tanulmány, amely ma is tanulságos… Az előző rész itt olvasható.

7. Éppen az átláthatóság szolgálja majd az önkormányzati korrupció ellehetetlenülését, a hatékonyabb gazdálkodást és a technikai fejlesztés folyamatos igényét.

A közpénzekkel kapcsolatos korrupciónak két nagy tipusa különböztetehető meg az önkormányzatoknál: az egyik, amikor a vásárolt szolgáltatások ára aránytalanul magas, és a megbízásért a döntést elősegítő önkormányzati képviselő vagy szakember „hálapénzt” kap vissza a szolgáltatótól, a másik, amikor az önkormányzat tulajdonában lévő, rendszerint ingatlan értékét aránytalanul alacsonyra becsülik, és az ily módon keletkezett vásárlói megtakarításból kap valaki részesedést.  Közös bennük,  hogy a közpénzek érdemtelen magánzsebekbe vándorolnak. A korrupció, természeténél fogva nehezen tettenérhető egy olyan szisztémában, ahol eleve sokmindent összemosnak, ahol a kollektív felelősség gyakorlatilag felment mindenkit. Manapság sziszifuszi elszántság kell ahhoz a szakterületet ismerőnek is,  hogy bizonyos költségvetési adatokat kibányásszon a táblázatok szövevényéből, nemhogy egy  nyolc általánossal rendelkező embernek, akit még a kiváncsiságról is leszoktattak az elmúlt száz évben. De ha a számítógép működését lehetett felhasználóbaráttá tenni, akkor egy település költségvetését is lehet úgy tálalni, hogy minden tételt össze lehessen hasonlítani és könnyedén követni minden pénzmozgást. A szolgáltatásokkal kapcsolatos korrupció lehetősége mindaddig fennáll, amig az előző fejezetben felvázolt fordított érdekeltségi rendszert be nem vezetik.

Bár a rendszerváltás óta nagyon sok állami ingatlant adtak el az önkormányzatok, még mindig maradtak, amelyeknél érdemes a korrupció-ellenes lépéseket alkalmazni. Abban a pillanatban, ha az információ bárki számára hozzáférhető, elveszti a hatalmát az, aki birtokolja – az önkormányzati „jólértesült”, mint olyan, megszűnik. Az ingatlanokat azért lehetett éveken keresztül áron alul eladni ugyanazon, „tűzközeli” emberek cégeinek, mert az eladás ténye és feltételei csak korlátozott számú ember előtt voltak ismertek. Amint az információ kezdett „körön kívülre” kerülni, az ingatlanpanama ellehetetlenült.

Az  egyik  korrupció – ellenes szer  a s r ó f a d ó.

Kiindulópont a meglévő városszerkezet védelme, de egyik pozitiv következménye az, hogy nem termelődik olyan extraprofit, amiért érdemes lefizetni az engedélyező hatóságot. Városaink belső része  emberléptékű, változatos infrastruktúrában gazdag terület, amelyek történeti okokból tele vannak lerobbant állagú épületekkel. Központi fekvésük miatt az épületek felújítása is hasznot hozó befektetés, de mint tudjuk, a beruházói étvágynak nincs határa, ha gátat nem szabunk neki. Magyarországon ilyen gát, egyelőre nem létezik. A srófadó ezt a szerepet töltené be. Míg a felújítás igényes építőipari munkát  követel, új házakat viszonylag alacsony költséggel lehet építeni, ezért megéri a beruházónak lebontani a régit. A „fejlesztés” bűvös jelszavával olyan rendezési terv készül, amely szerint az új épület mind a beépitett négyzetméterekben, mind a lakásszámban magasabb, mint a régi volt. A termelődő extra-profitból bőven jut a hatóság lekenyerezésére.Az átépitéssel szerzett haszon egy jelentős része abból adódik, hogy a telek ott van, ahol. A város „érdeme”, hogy a hasznon létrejöhet. Ezért a „felsrófolt” értékű ingatlanból származó haszon egy része a várost illeti. A progresszív srófadó  jelentősen befolyásolhatja a beruházó szándékát, hiszen, magas adó mellett nem biztos, hogy megéri bontani, talán kevesebb, de jobb minőségű lakás kifizetődőbb. Így azonban  nem ugrik meg a terület népességszáma, és az ezzel járó gépjárműforgalom nem fesziti szét a meglévő utcarendszert. Csökkennek a környezeti ártalmak, és mivel nem termelődik kimagaslóan magas profit, nincs mivel lefizetni a város érdeke elleni döntést gyakorló hatalmat.

Vannak a hatalommal való visszaélésen alapuló korrupciós folyamatok, ezek az engedélyezési eljáráshoz tartoznak, leginkább.

Ha  már meglévő városszerkezetbe egy ingatlantulajdonos sűrűbb beépítéssel szeretné a hasznát növelni, akkor készíttet egy új rendezési tervet. Ilyenkor is, elvileg az önkormányzat a megrendelő, de a tulajdonos a szerződésben magára vállalja a tervezési költségeket. Hogy a hivatalosan elismert tervezési díjon kívül a telektulajdonos még milyen eszközökkel éri el, hogy a számára extraprofitot termelő mechanizmus beinduljon, azt csak sejteni lehet, de az önkormányzati engedékenységnek jól látható nyomai maradtak városainkban.

Mint a betegségeknél általában, a megelőzés a leghatásosabb ebben is: a nyilvánosság és a személyes felelősség nevesítése.

A jól működő rendszerek sajátossága, hogy az előre tervezett célokon kívül, további pozitiv hozadékuk van. A költségek racionalizálása, az áttételek kiiktatása, az átláthatóság csökkenti a korrupciós lehetőségeket, ugyanakkor előmozdítja, hogy mind az önkormányzat működésében, mind pedig a településfejlesztésben  a számlázott-adózott, igényes munkára nyiljon tér.

8. A rendszer folyamatosan alakítja át a településgazdálkodást, amelyben a cél, hogy az adott önkormányzati egység minél önállóbban gazdálkodhasson, vagyis csökkenjen a kormányzati támogatástól való függőség, ugyanakkor eszköze legyen a hosszútávú, komplex és felelősségteljes tervezésnek.

A magyar településszerkezetben nem az a probléma, hogy sok a kistelepülés, és még az sem végzetes, hogy ezek többsége gazdaságilag leszakadt, hanem az, hogy nincs átfogó, rendszerelvű állapotfelmérés és  fejlesztési program. Holott, a lemaradásnak az egyetlen előnyét, hogy tudniillik bizonyos fejlődési lépcsőket átugorva lehet hátulról az élre törni, csak akkor lehet sikeresen megugorni, ha rendszerben gondolkodunk. A „globálisan gondolkodunk, lokálisan cselekszünk” elve itt is érvényesül.

Az ingatlanadó – önkormányzati finanszírozás átlátható rendszere „kidobja” a működési anomáliákat és közvetve azokat a hiányokat is, amelyek meghatározói lehetnek a folyamatos rászorultság állapotának. Míg a központi elosztás egalisztikus módszerei elfedték az okokat, az önfenntartásra törekvő, nyitott rendszer felszínre hozza azokat. A „betegek” elkülönítése az „egészségesektől”, és a pontos diagnózis közelebb visz a gyógyuláshoz.

Az állapotfelmérés, amely az új ingatlanadó-rendszer bevezetését meg kell előzze, vissza kell nyúljon a távolabbi és a közelebbi múltba. Minden település esetén tisztázni kell, hogy mi volt korábban, és mivé akar válni a település? Kitűzött cél hiányában nem lehet megválasztani a „célravezető” utat.

A városgazdálkodási szemlélet, amely központjában az ember áll, merőben másként értelmezi a „fejlesztést”, mint egy ingatlanberuházó. A pénzügyi gazdálkodás kiegyensúlyozott kell legyen, ám a „haszon” a településen élők helyzetének alakulásában kell jelentkezzen. A szaktudás, mint hozzáadott érték, a gazdálkodást új dimenziókba viszi. Ezért az önkormányzatok szakemberei a legjobbak közül kell kikerüljenek.

A jó városgazdász olyan, mint egy túlélő-művész. Azért dolgozik, hogy a településen lakók a helyi körülményekhez képest a lehető legjobban éljenek. Ha ezért utat kell építeni, közművesíteni, vagy parkosítani – akkor azt szervezi meg, ha a legjobb tanárokat kell szerződtetni az iskolába, akkor azt. Nincsenek előregyártott panelek, amelyekkel megoldja a felmerülő problémákat: szerteágazó tudás, tapasztalat, empátiás készség és rengeteg kreativ energia – ez a siker receptje.

Ahelyett, hogy az értelmes gondolatoknak keresztbefekvő hatóságot játszák, az önkormányzati szakemberek kell legyenek a kezdeményezők, azok, akik valóban „jobban tudják” a szakma minden újdonságát. Ezzel milliókat-milliárdokat takarítanak meg az önkormányzatoknak.

Nagyon sok önkormányzati projekt szenved az elavultságtól. Budapest kiemelkedően sokat költ 30-50 éves tervek megvalósítására. Időközben a körülmények gyökeresen megváltoztak. Ebben a tempóban a mai problémat emberöltőnyi késéssel (se) tudják megoldani, amikor viszont már megint egészen más gondok lesznek. Nemzetközi példák sora bizonyítja, hogy az eredményesen működő városokban a politikai vezetés vagy maga is jelentős szaktudással rendelkezett a város éppen aktuális krízisének megoldásában (Penalosa városgazdászként vitt végbe fergeteges változást Bogotában, Giugliani jogászként takarította ki New Yorkból a bűnözést), vagy/és volt elég intelligens és bátor, hogy a legjobb szakemberekkel vegye körül magát (Livingstone elsőként vezette be a dugóadót Londonban, Ron Huldai közösségi  tudásközpontokká fejlesztette Tel-Aviv iskoláit, kiépítette a város kerékpárút-hálózatát, stb). A települések betegségei még ha hasonlítanak is időnként egymásra, annyira különbözők, hogy csak eseti, kreativ kezeléssel gyógyíthatók.

Mivel települések hálózatában élünk, egy sor probléma határokon belül meg sem oldható (pl. a közlekedés, energiaellátás, stb.). Gazdaságosságot eldöntő tényező az együttműködés. Vannak kistelepülések, amelyek közös intézményellátásra szövetkeznek, de létrehozható ennél sokkal tágabban értelmezhető együttműködés is, például egy budapesti lakótelep és egy szabolcsi falu között arra, hogy falusiak megtermelik a lakótelep zöldségszükségletét, és ezzel mindkét fél optimális áron ad-vesz, közbenső haszonlesők nélkül. Vagy Budapest és az agglomerációban lévő települések között arra, hogy a főváros finanszírozza azoknak a parkolóknak a kialakítását, amelyek az elővárosi vasút agglomerációban lévő állomásai mellett létesülnek azért, hogy onnan ne a saját személygépkocsijával járjanak dolgozni a belvárosba, és akkor talán nem kell szmogriadót elrendelni telente…