IMG_0288

Bosco Verticale – Milánó

Egy hétig voltam Milánóban, a Salone Internazionale del Mobile kiállításon, illetve a város közel négyszáz helyszínén megrendezett Fuorisalone eseményei egy részén.

Rendkívül fárasztó út volt, ám rengeteget tanultam. Nem mellesleg nagyon megszerettem a várost – legalábbis azokat a negyedeket, amelyeket sikerült megismernem.

Jó ösztönnel a kiállítás megnyitója előtt két nappal utaztam egy hajnali géppel Milánóba – az előkészületek persze már tetten érhetők voltak a város legkülönbözőbb részein, de még elcsíptem a turista-áradat előtti pillanatokat.

A repülőtérről (Malpensa) vonattal bejutottam a piros metróig, onnan néhány állomással később busszal folytattam, mígnem megérkeztem a város múlt század hatvanas éveiben épült negyedébe, ahol a barátaim laktak albérletben.

A környéken ( Naviglio, Tortona) szerettem volna lakást bérelni (airbnb), jó előre le is foglaltam, de sorra visszamondták a házigazdák, amikor rájöttek, hogy a Design-hétről van szó, mert ilyenkor az égbe szöknek a lakásárak. Az utolsó lemondás egy hónappal az utazásom előtt érkezett, amitől egyhe pánikrohamot kaptam, mert akkor már szinte semmilyen szállást nem lehetett szerezni. Igy aztán nem maradt más, mint pesti barátaim Milánóban tanuló fiának nappalija, jutányos áron, a Giambellino és a Lorenteggio határán a város VI. kerületében.

Egy munkásnegyed lakóházának bejárata

Ez viszont azzal az előnnyel járt, hogy minden reggel turistamentes övezetből indultam és oda tértem vissza este, így valamelyest megismerve Milánó hétköznapi világát.

Ez persze azt is jelentette, hogy mindannyiszor, ahogy a lépcsőházba léptem, eszembe jutott a budapesti, dzsentrifikálódó, belső-nyolckerületi házunk bejárata, az a hányadék, ami lassan kilenc éve idegesít, és képtelen vagyok elérni azt, hogy megváltozzon, miközben a milánói munkásnegyed átlagos bejárata ilyen (baloldali kép).

A postaládákról már nem is beszélve, amelyek mély irígységgel töltöttek el, egyszerűségükkel, praktikumukkal és az ettől elválaszthatatlan esztétikumukkal.

Ezeket az épületeket az 1960-as években tervezték a Dél-Olaszországból feljövő nincsteleneknek, akik a milánói ipari üzemekben találtak munkát. A rend és tisztaság oka részben annak is köszönhető, hogy a háznak állandó gondnoka van, aki a vasárnapot kivéve naponta 6 órát tölt azzal, hogy minden rendben legyen. A lépcsősortól jobbra van egy kis helyiség, ami iroda, raktár és amolyan „tudásközpontja” a háznak.

IMG_0033

Egy munkásnegyed házának postaládái

A „signora” mindenkit ismer a házban, én is bemutatkoztam neki hétfőn, és attól kezdve mosolyogva köszönt rám reggelente: Bongiorno Signora!, mint ahogy a sarki kávézóban is, amikor a tejeskávét és a brióst tették elém.

A hatvanas évek várostervezési modelljét nagyszerűen lehet tanulmányozni a Via Giambellinotól északra, ahol 7-8-9 szintes házak épültek, némiképp megtartva az utcarendszert, mégis amolyan kertes tömbökbe csoportosítva, amelyek alatt mélyparkolók az autómániás olaszoknak. Ezzel együtt az utcák is zsúfoltak a parkoló autóktól, dacára annak, hogy a tömegközlekedés igen jó – erről is van mit írni a budapesti, állítólag kiválló közösségi közlekedés fényében…

A házak közötti zöldterületeken kívül az olaszok lakta házak erkélyein, tetőteraszain is túlcsordul a növényzet. Igy a városban járva-kelve minduntalan ezeket a részleteket fényképeztem, hogy példaként mutogathassam a lakótársaimnak a nyóckerben – igen, lehetséges így is élni.

IMG_0029

Látvány az ideiglenes lakásom ablakából

Egyik „pihenőnapon”, amikor nem mentem ki a kiállításra, csak a belvárosban császkáltam, a másik kedvenceimet, a kapualjakat fotóztam – ezekről szól majd egy külön összeállítás, mert engem lenyűgözött az a gondosság, igényesség ami Milánóban nem különleges, hanem a legáltalánosabb jelenség.

Igaz, a Via Giambellino, ahol nagyon sok a bevándorló, ez a környezet iránti figyelem már sokkal kevésbé érezhető, de még itt is a lépcsőházak többsége hozza a milánói átlagot: tiszta, rendezett, lábtörlő, szőnyeg, nemes burkolatok.

Így nem csoda, hogy Milánó híres épületei, a Dóm, a Galleria Vittorio Emanuele II, a Castello Sforzesco kevésbé dobbantották meg a szívemet, mint a Bosco Verticale, amihez többször is visszatértem a hét során.

Ildikó barátnőm ráérzett arra, hogy nekem Leonardo Utolsó Vacsorájánál izgalmasabb helyszín lehet a Piazza Gae Aulenti, az olasz építésznőről elnevezett tér és környéke, úgyhogy, miután lepakoltam ideiglenes, milánói otthonomban, ide beszéltünk meg találkozót – az első utam a kortárs építészet központjába vezetett.

IMG_0017

 

Comments Closed