Bátor, kreativ és reális

Településtervezőként van módom belelátni azokba a folyamatokba, amelyek a legtöbb nagyobb város- és ingatlanfejlesztési ügyet botrányba sodorhatja. Előre leszögezem, hogy ezekből, a történetekből, nem az egyes szereplők személyes döntéseinek a helyessége vagy helytelensége érdekel, és nem is a korrupciógyanús ügyletek léte vagy nem léte, hanem az, hogy hogyan válnak ezek az ügyek általában a település- és térségfejlesztési politika alulműködésének tüneteivé, és mi a kiút.

Előre kijelentem, hogy a Grupo Milton Zrt., Páty és Sávoly Önkormányzata is tervezőként ügyfeleink (voltak), és velük korrekt üzleti kapcsolatban áll(t)unk, de hangsúlyozom, hogy nem ez a tény befolyásol ennek a cikknek a megírásában, hanem az, hogy megvizsgáljuk, miként szólnak ezek a magyar településfejlesztés gyakorlatáról.

Általános hozzáállás, hogy ilyen esetekben, a tünet-együttes mélyebb okainak vizsgálata helyett megelégszünk a szereplők hibáztatásával, pedig minden jelenség mögött összetett működési zavarok vannak. Azt állítom, hogy nem egy vagy két emberen kell elverni a port a változásért, hanem ezt az összes körülményt, rendszerében kell felülvizsgálni.

Minden térségnek van egy fejlesztési potenciálja, amely előbb-utóbb teret nyer magának, csak nem mindegy, hogyan: itt-ott foltokban, vagy koncepcióra építve engedik be a fejlesztőket.

Általában a helyi lakosság ellenállásába ütköznek ma azok a nagyobb városfejlesztési akciók, pl. pátyi golfprojekt, amelyek természetes velejárója a globális városi terek átalakulásának, fejlődésének. A 90-es évek elején, a privatizáció és a gazdaság átalakulása felgyorsította az addig lassú urbanizációs és szuburbanizációs folyamatokat, amely felkészületlenül érte az új önkormányzatokat.

A településfejlesztés és rendezés ügye az állami direkt irányításból, és a nagy központosított tervezőintézetekből a szétaprózódott és felkészületlen önkormányzati irányítás alá került, amelyeknek egyszerre kellett volna a demokratikus döntéshozatali rendszert kialakítania, hatékony és versenyképes település- és térségfejlesztési víziót megalkotni és működőképes településmenedzsmentet felállítani. Ez valódi minták és állami segítség nélkül esélytelen volt, de ami a szomorú, hogy a mai napig sem sikerült ezt kialakítani. Az átalakulás tehát, spontán módon zajlott le és zajlik még ma is.

Minden városi térnek, térségnek, sőt egy országnak is van egy fejlesztési potenciálja, amely adottságaiból fakad, és amelyet tudatosan, egy közös vízió mentén lehetne és kellene fejleszteni. A magánfejlesztők ezt a potenciált akarják kihasználni, az ő dolguk, hogy a piaci igényeket mérlegeljék, kielégítsék, és a kockázathoz mért profitot a végén elkönyveljék. Tehát ők olyan ingatlanpiaci „termék” létrehozásában motiváltak, ami eladható, amire igény van, és amire igény generálható, pl. kaszinó, lakópark, ipari park, MotoGP pálya, stb. Általuk az urbanizációs folyamatok kérlelhetetlenül teret nyernek maguknak, csak nem mindegy, hogy hogyan, tudatosan, egy közös vízió mentén, a nagy struktúrák átalakítását is befolyásolva, vagy koncepciótlanul, kisebb foltokban.

A közszféra által irányított, kezdeményező típusú, térségi és településfejlesztési stratégia, valamint ezek aktív menedzsmentjének hiányában a fejlesztések kezdeményezői szinte kizárólag a magánfejlesztők lettek, akik természetesen egy adott tér fejlesztési potenciálját kívánják kihasználni. Megjelenésüket legtöbbször ellenszenv kíséri, amely persze magyarázható az üzleti előnyök nem mindig etikus megszerzésével is, de valójában a fő probléma, hogy az ott élőket felkészületlenül, és váratlanul éri, életmódjukat, ingatlanuk értékét befolyásolja, pl. pátyi golf-projekt. Ezeket, a magas labdákat persze, a politikai közélet minden szereplője fel is használ, és le is üt. Így vagy úgy, tehát az egyre szaporodó botrányok, már az országos jelentőségű projekteket (lásd: Sávoly Balatonring és kapcsolódó beruházásai) is eléri, és sajnos be is dönti.

Hogy látják Magyarországot a külföldi fejlesztők?

A sávolyi MotoGP rendezési tervének majdnem egyéves készítése során, folyamatosan érzékeltem azt a rossz megítélést a külföldi partnerek részéről, amely az állandó döntési bizonytalanságból, a váratlanul felbukkanó rosszakarók tömegéből, az áthatolhatatlan jogszabályok és hivatali struktúrák ellenállásából adódó óriási kockázatból ered.

A nyugat-európai országokban, egy nemzetközi és egy országos jelentőségű projekt esetén, amikor annak közös létrehozásáról az érintett felek (állam, régió, település, fejlesztő) megegyeznek, már lényegesen csökken a megvalósulás, és így a befektetett tőke kockázata is, az egyes szereplők között konszenzus van. Természetesen ezek jól előkészített projektek, a térség és a település fejlesztési politikája kidolgozott, jól kommunikált, minden szempontból megalapozott. Nálunk ezek hiányában a kockázat, a használatbavételi engedély kiadásáig folyamatosan magas szinten van, és még az utolsó pillanatban is elbukhat egy projekt. Ez természetesen futótűzként terjed a nemzetközi pénzügyi világban, porig rombolva Magyarország megítélését és tekintélyét.

Ki a hibás?

Hibáztathatjuk, persze az egyes szereplőket, biztosan található rá elegendő indok, mégis azt állítom, hogy a probléma megoldása az állam, a régió és a települési önkormányzat, tehát a közszféra kezében van, amelynek egy tér valós potenciáljára épülő, komplex problémákat kezelő térségfejlesztési projektek megvalósítását kellene kezdeményezni, menedzselni, és hozzá az eszközrendszert, így a finanszírozást is és a fejlesztői oldalt is megszervezni. Egy, a többség, és a fejlesztők által is vonzó és reális jövőkép mentén létrejövő fejlesztési elképzelés növelné az együttműködési készséget, amely kivetülne az egész települési környezetre, és a fejlesztési projektek sikerére.

A fejlesztési szándékok menedzselése helyett tiltjuk, korlátozzuk vagy lefekszünk nekik.

Ma a települések, vagy térségek valós fejlesztési potenciálját és valódi lehetőségeit a helyi politika jellemzően nem kívánja tudomásul venni, ezért nem is kezeli (Ez a fejlődő térségekre, így pl. a Budapesti Agglomerációra, a Balaton és az ország nyugati térségére igaz, a hátrányos térségeknél más a probléma gyökere). Hamis állítások mentén (pl. illeszkedés, tájba illesztés) mentén rutinszerűen alkalmazott eszközrendszerrel, nem tudja ezeket hatékonyan indukálni, irányítani, motiválni, kommunikálni, támogatni, stb.

Mivel kimondva, vagy kimondatlanul, de ezen hiányosságai tudatában van, fél a fejlesztések, fejlesztők megjelenésétől, ösztönösen ellenáll nekik, és velük szemben irreális követelései vannak: tilt és szabályoz. A másik véglet, elnézést a kifejezésért: de „lefekszik” neki. Mindegyik a fent elemzett nem jó működés(tetés) eredménye.

Így vagy nem történik semmi hosszú évekig egy településen, és elindul a lassú leépülés, a problémák elmélyülése, vagy váratlanul zúdul rá az adott térre, térségre egy nagyobb, nem biztos, hogy pontosan oda illő projekt. Ezzel viszont azt érik el, hogy az ott élők a fejlesztési szándékot sokszor indokolatlannak és erőszakosnak élik meg.

A harmadik, nevezzük kompromisszumos megoldásnak, hogy óvatosan, csak kisebb ütemekben engedik a fejlesztéseket megvalósulni, amelynek a településfejlesztésre nézve más negatív következményei lehetnek. Minden döntésünk vagy nem döntésünk, jó- és rosszdöntésünk leképeződik a települési térben.

A patchwork technika átka

Érd kiváló példája a városi léptékben megvalósuló araszoló, tömbönkénti fejlődésnek, az óriás falu ellentmondásainak, amely már egyre inkább ismert, és általánossá váló urbanisztikai jelenség a növekvő városiasodó térben. Térbeli leképeződése annak a gondolkodásmódnak: „Mi egy kertváros vagyunk, ide ne jöjjön jellemzően más beépítés, csak családiházas, mert az, zavaró lesz, túl sokan, és túl sűrűen leszünk!”. Persze ez is csak egy fejlődési folyamat, amely nem következmény nélküli.
Megjegyzem, persze, hogy ez a lassú, lopakodó fejlődés sem jöhetett volna létre, a tér megfelelő fejlesztési potenciálja nélkül, de a tudatos irányítás hiányában mára már sokkal nagyobb és költségesebb beavatkozásokra lenne szükség, ha a strukturálatlanság következményeit fel szeretnénk számolni, például:
_ Monofunkciós, családiházas beépítésű területek, amelyben a városközponti funkciók, azok tudatosan komponált és koncentrált területi kialakítása nélkül, a főutcák menti családiházak átminősülésével, spontán módon alakulnak, azok kaotikus utcaképével és térhasználatával.
_ A szolgáltatásokat nagyobb tömegben igénybe vevő, városias léptékű, koncentráltan megjelenő népesség hiányában, az alacsony színvonalú, szűkös választékú üzletek tudnak megélni, (mini ABC, kínai üzletek, használtruha-kereskedés, stb.), amelyek csak szerény szolgáltatási hátteret tudnak nyújtani, nívótlan környezetben. Tehát a szétfolyó, alulurbanizált térben hiányzik az a kritikus tömeg, amiért egy igényesebb szolgáltatásnak vagy kereskedőnek érdemes letelepülnie.
_ A főutca mentén, a telekről telekre való spontán központosodási folyamat kedvezőtlen településképet teremt. A kisvállalkozók, az egyéni fejlesztők saját ízlése (vagy ízléstelensége) fogja meghatározni a városközpont építészeti arculatát, amely egyedileg nem befolyásolható, nem lehet megoldani a felszín alatti nagytömegű parkolást, és így a káosz egyre teljesebb lesz, bár mily erős tervtanácsot is működtet egy adott település, ezt nem fogja tudni hathatósan befolyásolni.
_ A kisléptékű, irányítatlan fejlesztés (fejlődés)  nem teszi lehetővé a tér közlekedési hálózatának átstrukturálódását sem, pedig a mennyiségi fejlődésből kifolyólag csak szükség van a nagyobb gyűjtő és elkerülő utakra, egyéb műtárgyakra, nagyobb közműfejlesztésekre, végülis azokat egyre inkább közpénzből (adóbevételekből), utólag valósítják meg, tele megoldhatatlan problémával és kisstílű kompromisszummal.
_ A valós térségfejlesztési potenciálra épülő, egy város- vagy városrész megújulását szolgáló, irányított fejlesztés során, az építészeti arculat jobban befolyásolható, a felszín alatti parkolás nagyobb terület egységes kezelésével megoldhatóak, új és vonzó közterek hozhatóak létre.

Ki finanszírozza a városi terek átstrukturálódását?

A komplex problémákat kezelő strukturális átalakulást csak a közszféra kezdeményezheti, és hatékonyan csak ő is menedzselheti. Ehhez viszont kellenek olyan, nagyobb léptékű városfejlesztési projektek, amelyeknek a profitja akkora, hogy belefér a nagyobb, másképp nem finanszírozható átalakulás, és a szükséges infrák kiépítése. Ez leginkább akkor jöhet csak létre, ha egyszerre több projekt fejlesztése valósul meg (projekt-portfólió), vagy egy nagyobb, aminek fejlesztése során teremtődik akkora profit, hogy lehetővé válik a települési léptékű átalakulás. Lásd, pl. a biatorbágyi Tó-park, a budapesti Corvin-sétány, illetve a pátyi golfpálya, a sávolyi Balatonring és kapcsolt projektjeik.

Természetesen, ezen gondolatmenet mentén, eljutunk oda, hogy ez visszahat a beépítés intenzitására is, hiszen ha komplexen gondolkodunk, akkor a megvalósítandó cél, és az ehhez szükséges eszközök, így az anyagiak is a tervezés részét kell hogy képezze a közös gondolkodásnak, tehát nemcsak a dogmává vált építészeti illeszkedési szempontokat kell preferálni egy átalakuló térben, mert adott esetben az visszafelé is elsülhet.

Szükséges tehát a pénzügyi tervezés is a városfejlesztés programok megvalósítása során. Ebben is a köz- és magánszféra közötti jobb kooperációra lenne szükség, ami pl. a nyugat-európai városfejlesztési projektek megvalósításakor természetes. Tehát olyan szituációt kellene teremteni, amely mindkét fél számára elfogadható és természetes ebben a vonatkozásban is. Ez persze még szintén egy közös tanulni való ma Magyarországon. Meggyőződésem, hogy a zárt ajtók mögötti megegyezés nagyobb politikai kockázatokat rejt magában, mint egy nyíltan vállalt fejlesztési cél megoldásának nyílt kezelése, hatékony kommunikációval, átláthatóbb döntési mechanizmussal, annak bevitelével a közös gondolkodási térbe. Ezt hívják tőlünk nyugatabbra közösségi tervezésnek.

A városépítési szakma és a jogszabályalkotók felelőssége

A magyar településfejlesztési politika, beleértve a szakmai irányító testületeket, így a minisztériumot is, nem tudott megbirkózni azzal a feladattal, hogy az országot átvezesse a városfejlesztés demokratikus, az önkormányzati oldalról vezényelt, komplex szemléletű, valódi problémákat megoldó tervezési módszerek felé. E helyet abba a hibába esett, hogy komplikált, mindenki által értelmezhetetlen jogszabályi struktúrákkal akarták megvédeni az országot a „fejlesztői önös érdekektől”, és így lassan a fejlesztésektől is. A településfejlesztés és –rendezés, gyakorlatilag a túlszabályozottsága miatt ellehetlenült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a szakma csak jogszabályértelmezési problémákkal vannak elfoglalva, valós problémamegoldás helyett.

A városfejlesztési szakma válasza, a negatív hatásokra, a fejlesztőellenes építésügyi jogszabályok további szigorítása, amelynek következménye az elbürokratizálódott építészszabályozás, és a jogértelmezési bizonytalanságok miatti jogbizonytalanság, amely tovább növeli a fejlesztések körüli káoszt, és azok anyagi kockázatát. Ez pedig oda vezet, hogy a korrekt partneri viszonyt és a kiszámítható ingatlanpiaci befektetéseket kereső fejlesztők egyre inkább nagyívben elkerülik Magyarországot.

Stratégiára épülő fejlesztésekre van szükség!

Fel kell azonban ismerni, hogy nem tiltással vagy korlátozással kell „kordában tartani” a fejlesztéseket, mert azok előbb-utóbb úgyis teret nyernek maguknak. A tudatos városfejlesztési politika a tér valós potenciáljára épít, a várható folyamatokat előre látja, és azokat jó irányba tereli. A fejlesztési projekteket és az átalakítást egyszerre menedzseli, mert csak így van esély a finaszírozási modell kialakítására is.

A regionális szint a leghatékonyabb.

A nyugati országokban a fejlesztéspolitika nem a helyi önkormányzatokhoz van rendelve. Érthető, hiszen térségi szintű komplex intézményi és infrastruktúra-fejlesztésre van szükség, amit a kis elszigetelt önkormányzatok nem tudnak egyedül finanszírozni, bár megpróbálják. Minden településen nincs szükség egyszerre ipari park, fürdő és tudásközpont fejlesztésére, ezek meghatározására is a regionális vagy térségi szint alkalmas.

A regionális szintről nagyobb a rálátás egy térség problémáira, itt koncentrálódhat elegendő forrás a reális fejlesztési stratégia kialakításának profi szakmai támogatására, a menedzsment szervezet létrehozására, és projektek megvalósítására.

Bátor és kreatív, mégis reális fejlesztési stratégiákra lenne tehát szükség, amely kialakításába be kellene vonni a tér szereplőit, így a fejlesztőket is. Velük, egy ilyen rendszerben partnerként kellene és lehetne együttműködni. A komplex megoldások kiérlelése persze összetett folyamat, más készségeket kell hozzá elsajátítani, és a szereplőknek maximálisan együtt kell működni, felelősséget vállalva egymás sikeréért (tudom, ne is mondja!). Egy ilyen fejlesztési környezet létrehozása persze, nem csak a szemléletünk, eszközrendszerünk, hanem az egész jogszabályi rendszerünk felülvizsgálatát igényli. Tudom, utópisztikus, de egyszer csak eljön az, az idő, hogy rádöbbenjünk, hogy ezt így nem lehet folytatni. Rá fogunk kényszerülni, hogy egyszer elhagyjuk a rutinszerű megoldásokat, és új utakat keressünk minden szinten: országos, régiós, települési, (érdek)közösségi és egyéni szinten.

A cikk eredetileg Marthi  Zsuzsa Halhatatlan Polgármesterek Titkos Társasága blogjában jelent meg.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.