Bálnabú

Gesztus-építészet valós funkcionális tartalom nélkül!

Gesztus-építészet valós funkcionális tartalom nélkül!

A BME Urbanisztika Tanszéke által szervezett ingatlanfejlesztési konferencia záró-eseménye volt a Bálna meglátogatása. A szervezők dicséretére mondva, a Bálna-beruházás előadása elé a 180 évvel korábbi, Lánchíd-beruházás történetét tették, érzékeltetve, hogy azért jól is lehet csinálni egy közösségi beruházást – ha az valós igényeket elégít ki.

A Bálna financiális, kivitelezési, építészeti problémáiról eleget írtak már mások, a magam részéről úgy gondolom, hogy az urbanisztikai és a program-tervezés hiányossága volt az eredendő bűn, ami miatt az összes többi is, szükségképpen megjelent. Tekintve, hogy az a beruházási szemlélet, amely létrehozta a Bálnát, sokkal általánosabb, minthogy egy bukást produkáljon, a soron következők megakadályozására érdemes ezt elemezni.

Ahogy a konferencián, most is vegyük példaként a Lánchíd építését, kiemelve azokat a momentumokat, amelyek a mindmáig tartó sikernek az alapját jelentették:

1. Valós társadalmi igény kielégítésére jött létre a program – a XIX. század harmincas éveiben már nyilvánvaló volt, hogy a Dunán hida(ka)t kell építeni, a híd hiánya akadályozza a gazdasági és a városfejlődést is.

2. A program “motorja” (Széchenyi István) mindenekelőtt alaposan elmélyedt a hídépítés korabeli vívmányaiban, a legkorszerűbbet szerette volna Budapestre hozni, de tisztában volt azzal, hogy a beruházáshoz nem elég a jó szándék, hanem pénz, és társadalmi támogatás is kell, ezért 1932-ben megalakította a Hídegyletet.

3. Az építés megkezdése előtt precízen megfogalmazták az 1839-es szerződésben, hogy a befektetőknek milyen módon térül meg a befektetésük, kitől mennyi hídpénzt kérhetnek, és még arra is figyelmük volt, hogy megakadályozzák az esetleges visszaéléseket.

4. Mivel a befektetők 87 évig akarták élvezni befektetésük eredményét, az előre meghatározott pénzügyi kereteken belül, igyekeztek a legjobb minőségű anyagokat beépíteni. Bár az építés tovább tartott a tervezettnél, a költségkeretet nagyjából tartani tudták.

5. A jól felépített üzleti terv és a valós igényre adott válaszból következően a híd-befektetés hamarabb megtérült, mint gondolták, azonban a hídpénzt 1918-ig fenntartották, akkor is, amikor a Lánchíd már a főváros tulajdonában volt, és ebből fedezték a következő hidak építését (Margit-híd, Ferenc József híd, Erzsébet híd)

6. A Lánchíd ma már Budapest szimbólumaként is ismert, de az építtetők nem “emblematikus építményben”, hanem magas használati értékben gondolkodtak, ami persze nem zárta ki, hogy az elkészült mű magas esztétikai értéket is képviseljen.

Ezzel szemben a Bálna presztizs-beruházásként indult, a használaton kívüli Közraktár épületeinek hasznosítására, anélkül, hogy a tervezést, az építést komoly társadalmi egyeztetés előzte volna meg, hogy legalább arra az alapvető kérdésre, hogy kinek és minek épül, adekvát választ adhattak volna. A kultúrpláza-programot az íróasztalnál ülve találták ki olyan emberek, akik a döntésük anyagi következményeit maguk nem vállalták, fel sem mérték.

Tehát a legfőbb tanulsága az lehetne ennek a félresikerült projektnek, hogy aki dönt ebben, az a saját vagyonával szálljon be, mint Széchényi, és ne csak a közpénzt tegye kockára. Ha így történik, akkor lehet beszélni Kormányzati vagy Múzeum-negyedről, és kikérni a közösség véleményét a beruházásról, hiszen még így is, a beruházó részvényesek a magyar adófizetők, akiknek minimum, hogy beleszólása kell legyen azzal kapcsolatban, hogy mire szórják az ő nehezen megkeresett pénzüket!

A következő részben : Pénznyelő Bálna

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.