Az elhanyagoltság városa

A tél, makacsul, nem akart elmúlni.

Már három hónapja, reményvesztetten dideregtünk.

Havazott, fagyott, hókupacok közt óvatoskodtunk.

Az enyhébb mínuszokban sós pocsolyák lepték el a várost.  A ködös, füstös, mocskos belvárosban behúzott nyakú, fásult emberek kerülgették egymást. A szakadtak motyói is eltűntek a az üres üzletportálok aljából, már az aluljárók is túl hidegek voltak.

Magas kupacokban tartotta magát a fekete hó az útszéleken és a járdákon. Többnyire  csikk-miteszerekkel borítottan. Reggelente jégbedermedt minden.

Egyhangú piszkosszürkébe olvadtak a napok. Korán keltem, kicsivel a fény előtt. Ugyanazt a nadrágot húztam fel a reggelre megszáradt harisnyára és macskanadrágra, három pulóverpárt váltogattam. Este mostam, hogy két nap múlva megint felhúzhassam. Nem volt otthonom.

A lakásom felújítása elhúzódott, előbb a legjobb barátnőmnél, később a legtürelmesebb barátomnál laktam. Mindketten szeretnivalóan jó emberek, de ahogy anyám szokta mondani – a vendégség három napnál tovább már nem az igazi.

Budapest az elhanyagoltság városa.

Vannak nagyszerű természeti adottságai, régmúlt korok gyönyörű épületei, sőt, nagy ritkán, még az is jó, amit mostanában alkottak, de az elhanyagoltság, a piszok szinte mindent belep.

Utam, reggelente a Bazilika mögötti mellékutcából vezetett, átszelve az Andrássy utat, a belvárost szegélyező hatsávos autófolyam mellett.  A nagy magyar Gödörre néző utcakép otrombán foghíjas: egyik üzlet bedeszkázott, mellette egy bizakodó kezdő, amit egy haldokló követ, hogy aztán megint egy üres, tört-üvegű kirakat következzék.

A valamikori 100 apró cikk bejáratánál ült a törpe. Minden reggel, a legnagyobb hidegben is. Egy párnafélén,  szfinx nyugalommal, üres tekintettel, előrenyújtott kézzel. Mellette nem volt kalap vagy doboz, ahogy egy jól nevelt koldushoz illik – meztelen kezébe kellett a pénzt beletenni. Ettől többen visszakoztak. A hajnali sietősek rá sem néztek – tudták, hogy ott van, ezért jó előre elfordították a fejüket, és az övéhez hasonló kifejezéstelen ábrázattal bámulták az autósort, vagy a távolabbi szürkeséget.

A Király utca sarkán, ahol a Deák téri aluljáró lépcsője, mint egy gúnyosan kiöltött nyelv odacsapódik, az éjjel-nappali üzlet körül dülöngélők és vizeletfoltok között kell sasszézni minden napszakban. Itt a hó hamar zsugorodott. Sárgás-barnássá vált, megfagyott, majd az intenzív sózástól eltócsásodott.

Esténként, “hazafelé” menet itt vásároltam az ennivalót. Az automata tolóajtón belül gatyarohasztó meleg csapott meg, a pénztár előtti sorban sokszor lehámoztam magamról a kabátot az izzadtságtól.  Egyik különösen hosszú sorban  figyeltem fel a nőre – ott állt a kassza túlsó végén. Hatan-heten álltak előttem, mire sorra kerültem, és ő mindegyiket szó nélkül végigvárta. Amikor én következtem megkérdeztem, hogy segíthetnék valamiben? Az arca egy árnyalattal még kétségbeesettebb lett – csak egy cigit akarok venni – mondta. Rendben, vegyen – bólintottam. Lassan kiguberálta a pénzt a cigiért és aztán tétován kitántorgott a melegről. Az ajtóban még találkoztunk. Nem volt hálás a tekintete…

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.