Az örök Róma
Négy nap Rómában csak annyira elég, hogy az ember beleszagoljon a levegőbe.
Nem mentem be egyetlen múzeumba sem, de lejártam a lábam a városban, hogy megérintsen az egyedi és megismételhetetlen nagyszerűsége.
A vasárnapi eső után megáradt a Tevere – reggelre eltűnt az „alsó rakpart”, vadul tobzódott a víz a két hatalmas partfal között.
Most a Ponte Siston mentem át, hogy a „Mars mezőt” a Campo Marzio-t az egyik legrégibb, mégis viszonylag egyenes utcáján keresztül közelítsem meg – a Via Giulia-n.
A Campo eredendően valóban hadgyakorlatokra és sportra alkalmas mező volt, 1377-től kezdték lakóépületekkel beépíteni. Többnyire keskeny utcákból áll, amelyek néha egész váratlan kis teresedésekbe torkollnak, másutt gyönyörűen megkomponált piazza-ká szélesednek.
Rómának ebben a negyedében találjuk a legragyogóbb reneszánsz és barokk alkotásokat. Reneszánsz paloták, mint az Altemps, a Cancellaria, vagy a barokk Pamphili, híres és kevésbé, de gyönyörű templomokkal vegyítve. Elegáns üzletek és kis kézművesműhelyek, amelyek ősidők óta folytatják ugyanott a mesterségüket.
Álmoskás reggel volt még, apácák mentek egymás mellett a göröngyös makadámon – a bazaltkockák itt is olyan bokaficam-gyanusan vannak lerakva, mint Budapest új, vegyes forgalmú utcáin…
A hepe-hupákon lassan közeledett egy kis busz – egy későbbi cikkben részletesen is szólok ezekről a tüneményekről, a római közlekedés kapcsán – az apácák kicsit összébb húzodtak, hogy elférjen.
A Palazzo Farnese zárt kapuján csak bekukucskálni lehet – az utca felé eső kertet magas fal övezi. Impozáns homlokzata a Piazza Farnese felöl élvezhető igazán.
1514-ben kezdték építeni, kiváló építészek közreműködésével. A párkánykoszorút és a homlokzati lodzsát Michelangelo tervezte.
Innen már csak egy lépés a Piazza Campo dei Fiori, de én annyiszor elcsábultam az apró mellékutcák varázsának, hogy a Via dei Cappellari felöl jutottam el a térre.
Ezt az utcát az itt dolgozó kalaposokról nevezték el valamikor. A középkori Rómában a hasonló foglalkozású mesterek általában egy utcában nyitottak üzletet.
Az utcaneveket pedig nem nagyon változtatják, így mind a mai napig az utcanévből tudhatjuk, hogy mi volt a hagyományos foglalkozás azon a helyen, évszázadokon át.
A virágmezőnek keresztelt gyönyörű téren 1600-ban Giordano Brunót égették el máglyán – emlékét az ott álló szobra őrzi, de nem ezért szerettem bele, hanem a piac miatt, amely 1869 óta vasárnap kivételével, minden nap reggeltől délig tele van friss gyümölccsel, zöldséggel, fűszerekkel, színes és változatos formájú tésztákkal – mindennel, ami egy jó olasz konyhához szükségeltetik.
A mediterrán piac minden gyönyörűsége szépen, rendben, tisztán, gusztusosan! – az ember nyála csordul, de semmi baj, hiszen a téren lévő olcsó trattoriákban enyhíthetjük hirtelen támadt éhségünket.
Vagy, ahogy magam tettem, be lehet menni az Il Fornóba, a tér „kalapos utcai” sarkán, ahol nem csak sokféle kenyeret, hanem kemencében sült pizzákat is lehet venni.
Az utolsó napot teljes egészében az utcán töltöttem. Ahogy sötétedett, egyre pompázatosabbakká váltak a Piazza di Spagna környéki elegáns üzletek. Némely, keskeny kis utca most nagyobb fényben úszott, mint nappal és persze nagyobb volt a tömeg, mint délelőtt. A koraesti órákban, mintha minden római kötelességének érezné kimenni…
A Piazza Navonán újra megpihentem, most egy szertartásos aperitivóra, hogy aztán a Ghetto felé vegyem utam, és azon túl a Tevere túlpartján lévő szállodámban rendezzem dolgaim az elutazás előtt.