A pécsi villamos esete…

… a városgazdálkodás hiányával.
Az EKF-FAL egyik kérdése az volt, hogy jó lenne (újra) kiépíteni a villamosrendszert Pécsett? Mint meggyőződéses villamospárti (az autóbuszokkal szemben) szavaztam, aztán megkaptam az eddigi szavazatok állását. És itt ledöbbentem: a szavazók 50%-a ugyanis a villamosközlekedést jónak tartja, de csak akkor kell, ha ingyen kapja a város az EU-tól, a kormánytól, a Jóistentől, vagy Kohn-bácsitól a tengeren túlról, a lényeg, hogy a pécsieknek ez ne kerüljön pénzbe! Az eszem elszállt!

A FAL-on lehetőség van a vitára, így én azonnal hangot is adtam felháborodásomnak. “Fájdalmasan provinciális megközelítés! Minden szavazónak szívből ajánlom Bérces László  sorozatát Hongkongról! Ott ugyanis nagyon ügyesen, a közlekedési beruházásokat összekapcsolták az adott területek értékének növekedéséből származó haszonnal, és ezzel a gazdasági képlettel képesek saját erőből finanszírozni az infrastrukturális beruházásokat! Mert, hogy gazdálkodnak a város forrásaival, lehetőségeivel, és ezáltal újabb forrásokat teremtenek! Kicsit másként mint Tel-Avivban, de a dolog lényege ugyanaz – felelős gazdái a városuknak, és nem a markukat tartják, mint a koldusok, hogy valaki más szánja már meg őket, ha valamire szükségük van! Amíg ezt az alapfeltevést nem változtatja meg a város, addig semmi jóra ne számítsatok, és nekem, akinek ez a szakmája, a szívem szakad meg a szülővárosomért! ”

Tisztában voltam vele, hogy ezek kemény szavak, amelyeket egy öntudatos pécsi polgár nem nyel le. Bár öntudatos, tevékeny polgár Pécsett sincs túl sok, mint ahogy az ország más városaiban sem nyüzsögnek, de azért akadt vitapartnerem. Az első válasz, a szokásos módon “ez nem Hongkong, nem Tel-Aviv, ez Pécs, ez Magyarország” típusú volt, amit már unos-untig ismerek, de legalább valaki felvette a kesztyűt, tehát folytattam:

” A provinciális VISELKEDÉS teszi mind inkább provincionálissá Pécset! És nem csak Hongkongban, meg Tel-Avivban van másként, hanem Pécsett is másként volt a II.világháború előtt! Nem kell még külföldi példát sem keresni, csak meg kell ismerni, hogy a száz-százhúsz évvel ezelőtt mit csináltak a város öntudatos polgárai!  Ez a koldulásos pénzszerzési technika nem visz előre semmit és senkit! Különösen komoly károkat okoz az ember lelkében az, hogy a “jóakarattól” várják helyzetük jobbra fordulását, és lemondanak a teremtő alkotó erőről! ”

Ezen a ponton már részleges egyetértésre találtam vitapartneremnél. Már nem a sértettség beszélt belőle, hanem igyekezte megmagyarázni nekem, miként nem működik a magyar vidékfejlesztés, városgazdálkodás. Csakhogy bennem, ezen a téren, nem találhatott együttérzően bólogató parnert, mert az utóbbi években éppen ezzel a szemlélettel harcoltam Magyarországon.

“Sokszor elmondtam, leírtam, hogy Izrael azért kitűnő példa Magyarország számára, mert itt sikerült a szocialista ideológián túllépve versenyképes kapitalista gazdaságot teremteni, vagyis nem kellene semmi mást tenni, csak elemezni a folyamatokat és kikerülni a zsákutcákat. Valójában ezt tettem az alatt az 5 év alatt, amíg Magyarországon éltem. Ezzel a módszerrel készítettem modellt a podo-kibucra, amely a fiatal roma népességen belül lenne képes életformaváltásra, mindamellett, hogy megőrizné a roma identitást. Az eredeti kibuci gondolat, a munkára és tanulásra épülő közösség értékteremtő erejét Izraelben mind a mai napig használják, teljesen más formákban, mint ahogy 100 évvel ezelőtt. Magyar zsidó értelmiségiek belesápadtak a gondolatba, hogy valami Magyarországon kibuc elnevezést kapjon. A tudatlanság és kishitűség egy szerény kisérletet sem tett lehetővé, miközben központilag szervezett vidékfejlesztési programok csődöt mondtak.
Öt éven át küzdöttem azért, hogy átlátható, szolgáltatás-alapú ingatlanadót vezessenek be, azért, hogy a települések gazdálkodni kezdjenek, ne csupán elköltsék a normativ támogatást – most hallottam anyámtól, hogy bevezették az ingatlandót, csak éppen sem nem átlátható sem nem szolgáltatásalapú – sarc, egy újabb sarc, semmi más.
Hetente kapok e-maileket tehetséges, okos emberektől, akik belefáradtak abba a küzdelembe, amit a hazájukban a szél ellen vívtak éveken át, és csomagolnak, elmennek. Nem lehet ép ésszel kibírni az a sok sületlenséget, amit a döntéshozás évtizedek óta produkál abban az országban. Lehet, hogy ha valaki mást nem ismer, elhiszi, hogy másként nem lehet, de aki megtapasztalja, hogy de még mennyire lehet másként, az egy idő után azt nem érti, hogy miért tűri el egy nép, hogy ostobák vezessék, korlátolt gondolkodásúak határozzák meg élete minden mozzanatát. ”

Az elvándorlással kapcsolatban újabb egyetértésre találtam vitapartneremben – leírta, hogy micsoda kárt okozott a városnak az, hogy lemondanak a tevékeny helyi energiákról. Nem hagytam annyiban:

“Igen, és miért kell erről hallgatni? Miért nem kiabáljátok ezer torokból, hogy ez nincs így jól?
Tegnap írtam egy cikket annak a magyar gyökerű , kezdő, izraeli politikusnak a programbeszéde alkalmából, aki éppen a beletörődés ellen lépett fel. Pedig az izraeli tipusú “beletörődés” maga a forradalom ahhoz képest, ahogy Magyarországon a lakosság eltűri a hatalom kisded játékait…”

Tudom, itt megint kellemetlen pontot érintettem, hiszen a “mások felelőssége” helyett visszatereltem a szót az egyes ember személyes felelősségére. Szünetelt is a vitánk egy darabig, amíg a híres Nick udvar nem került a heti kérdések közé:

“A Nádor és Nick udvarral kapcsolatos szavazás okán leírnám, hogy mit kéne tenni… alapvetően persze a szolgáltatás-alapú ingatlanadó rendezné ezt az ügyet is, mint annyi mást a települések gazdálkodásában, ugyanis aszerint az üresen álló ingatlan tulajdonosa büntető-adót fizet, mindaddig, amíg az ingatlan üresen rombolja a városképet és a városi életet magát. Nem tudom, hogy most mi a helyzet a Nádorral, és ki a tulajdonosa a Nick udvarnak, de ennek a két épületnek a sorsa kritikus mértékben befolyásolja a Széchenyi tér sorsát, ezért a tényeket, a jelenlegi jogi helyzetet ismertetni szükséges a lehető legszélesebb körben – mondjuk éppen itt a FAL-on. Ha a Nick udvar önkormányzati tulajdonban van, akkor ki kell írni egy hasznosítási pályázatot – ezen bárki indulhatna, de a pályamű üzleti tervet is kell, hogy tartalmazzon, nem csupán építészeti elgondolást. Ha ezt közmegegyezéssel elfogadta a város lakossága, akkor lehet a programra befektetőket keresni, nem előbb! ”

Első körben most is “leidegeneztek” – aki kívülről beszél bele a pécsiek dolgába. Ez, mondhatni természetes reflex olyan embereknél, akik annyira beágyazódtak a “szisztémába”, hogy el sem tudják képzelni, hogy az egész eddigi rendszert kéne kidobni a szemétbe, és  felépíteni egy olyat, ami működőképes. És megint kaptam tucatnyi kifogást, hogy miért nem megy a dolog. De engem nem kell félteni:

“Az ingatlanadóval kapcsolatban egyáltalán nem “kívülről” osztom az észt, mert Magyarországon tartózkodásom 5 éve alatt állandóan ezzel foglalkoztam. Más kérdés, hogy három kormány utasította el azt, hogy áttekinthető, világos és az érdekrendszereket egyértelműsítő helyi adó rendszer szülessen, a káosz helyett, ami ma van.
Ezek után nem maradt más hátra, mint levonni a következtetést, hogy egyelőre nincs olyan politikai erő, az ellenzékben sem, amely a szemfényvesztő populizmust feladva, koncepcionálisan tiszta programmal állna a választói elé.
A lényeg, természetesen a rendszerben van, és a legnagyobb hiba, ha “kimazsolázzák”, illetve szétbontják a kapcsolatot a gazdasági, társadalmi és városépítészeti elemek között. Az ingatlanadó büntető eleme nem akadályozhatja meg egy épület bontását, ha a bontást, adott esetben más jogszabályok nem tiltják, de igenis befolyásolja a tulajdonos döntését, hogy hagyja szétrohadni az épületet, vagy kezd valamit vele.
Egy olyan hasznosítási pályázat, amely részletei nem ismertek, a nyilvánosság kizárásával születnek, viccnek is rossz. Arról már nem is szólva, hogy évekkel ezelőtt valami rálátásom volt néhány pécsi épület “hasznosítási” kísérletére, amely során a magyar tárgyaló felek botrányos tesze-toszaságát volt alkalmam megfigyelni. A külföldi befektetők egy idő után belefáradtak abba, hogy semmit nem lehet lezárni, mintha állandóan ott lebegett volna, hogy a magyar tárgyalópartnerek “valamit várnak” – ez a külföldi partner pedig nem szokott korrupciós pénzeket fizetni, így az üzlet nem jött létre. A nyilvánosság előtt zajló program-alkotás, majd a gazdasági elemek nyilt versenye az egyetlen lehetőség arra, hogy ne szülessen egy újabb elfuserált projekt, mint amiből már ma is túl sok van Pécsett.
Ha már a Nádort említjük, ezt Horváth Andrásnak is elmondtam, hogy bődületes hibának tartom, hogy a mélyparkoló egyik kijárata, amit ráadásul nem is használnak ma, hiszen a Széchenyi teret, nagyon helyesen, autótlanították, szétverte a kávéházat – a városháza felelőssége ebben hatalmas, hiszen példátlan eset egy ilyen megoldás engedélyezése, miközben a téralkotás egészen más irányban halad. Nem ismerem a részleteket, de pont az ilyen abszurd helyzetek lehetnének kizártak akkor, ha a döntéseket megelőzné a nyilvánossági kontroll. A Széchenyi tér térfalai hasznosításának kérdése közügy kellene legyen!

A városnak magának kellene a közösségi érdekeket maximálisan figyelembe vevő programot kialakítani! Persze, nem csak a Széchenyi téri épületekkel kapcsolatban, hanem az egész várossal kapcsolatban!
A kritikai pályázatra készült írásom kapcsán elolvastam mindent, amit csak elértem a város stratégiai tervével kapcsolatban – rémes! Na arra aztán befektetőt találni nem lehet. TLV-ben 600 ember, éveken át dolgozott a startégiai terveken (egy 400 ezer lakosú városban – minden lakosságcsoport képviseltette magát), és mire elkészült a közmegegyezést is képviselete, nem pedig egy zárt, szakmai kör agymenését. Pécsett, ahol éppen az EKF valósága az intő példa, nem a másutt lévő felelősökre kéne nyomni a dolgokat, hanem felvállalni azt, hogy ahogy eddig a döntések születtek, az úgy rossz, ahogy van, és a város lakosságának érdekében, gyökeresen meg kell változtatni! Semmire nem kell várni! Semmit nem szabad elvárni, sem az államtól, sem Európától! Tudomásul kéne venni, hogy abból kell jól gazdálkodni, ami van Pécsett, és felhagyni az állandó nyafogással, hogy ki mindenki hibás azért, hogy Pécsett nincs elég turista, vendéglátóhely, üzleti élet, stb.  Készült egy ENSZ felmérés, ahol a boldogságlistán 14. Izrael, 96. Magyarország. A megfejtés nem a pénz, nem is a biztonság, hanem az élni akarás, a kiolthatatlan tettvágy.
Számomra, az öt Magyarországon töltött év fájdalmas felismerése, hogy ez, az ott élőkből majdhogynem kiveszett… pedig senki más nem váltja meg az ország sorsát, csak azok, akik ott élnek. ”

Ellenérvként azt kaptam, hogy a pécsiek nehezen dolgoznak a megélhetésükért, a “megváltás” csak a kulturális turizmus lehet… Nem hiszem, hogy az elesettséget csak külső segítséggel lehet gyógyítani, ezt meg is írtam a válaszomban:

“OK, akkor deffiniáljuk a “tettvágyat”. Az, hogy Magyarországon ma 10-14 órát kell dolgozni a megélhetésért, és ez a “normális” – az a népesség tűrőképességét jellemzi, nem pedig a tettvágyát. Egy város működőképességét én nem a szinvonalas szórakozási lehetőségek számában látom. A tettrekészség számomra a hatékony és alkotó munkában jelentkezik, elsősorban. A szórakozás fontos, de csak ez után következik. Lehet, hogy én földhöz ragadtan gondolkodom, de rühellem azt a koncepciót, ami egy várost turisták kiszolgálójaként képzel el. Szerintem, sok Balaton parti település is ezért haldoklik. Azt már inkább el tudom képzelni, hogy a turisták raharapnak egy városra azért, mert ott van valami különleges élet, ami különbözik minden mástól !

Éppen azért, mert igen sokat foglalkoztam városrehabilitációval, meggyőződésem, hogy nem a tárgyi infrastruktúra a legfontosabb. A pesti zsidónegyed például a “fejlesztések” dacára indult be, egyéni kreativitás alapon, és ha kevésbé lenne ostoba a városvezetés, akkor ennek tenne szépen alá az infrastruktúra fejlesztésével. Pécs nem az M6-os miatt nem tudta kihasználni az EKF-ben rejlő lehetőségeket.

Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb a Nick-udvarba, mert ahhoz, hogy az ember jó programot tudjon készíteni elég sok előzetes vizsgálat szükséges. Mindenekelőtt tervek, hogy az ember lássa a tereket, amelyeket élettel szeretne megtölteni. Aztán sok-sok napot kell eltölteni a környéken szemlélődve, sok-sok emberhez kell kérdésekkel fordulni – nem, nem azt kérdezni, hogy mit tenne a Nick-udvarba, annál sokkal szofisztikáltabb kérdéseket. Sokkal többet kellene tudni a Nick udvar történetéről, mint amit most a neten fel lehet lelni – könyvtárakban kellene kutatni. Aztán megérdeklődni nagy forgalmú ingatlanközvetítőktől, hogy mi a helyzet a pécsi piacon – évekkel ezelőtt csináltam egy ilyen vizsgálatot, de az nem elég. Persze, vannak személyes emlékek, meg szakmai megérzés, amiből szintén el lehet indulni. Aztán van szomorú tapasztalat – nekem inkább pesti, a Gozsdu udvarról, ahol minden lehetséges hibát elkövettek – abból is lehet tanulni. Ez felelősségteljes szakmai munkaként kezdődik, de közel sem úgy, ahogy erre a magyar gyakorlat szoktatta az illetékeseket.
A programkészítés olyan szakmai munka, amely optimálisan kell ötvözze a tapasztalatot, a kreativitást a nyitottságot mások véleményére és az alázatot, amely nélkül meglévő városszövetbe nyúlni nem szabadna. A Gozsdu udvar elrettentő példa, hogy lehet megölni egy épület lelkét, amit egy öntelt építész , beruházó és az önkormányzati szervek együttese követett el, és évtizedek kellenek ahhoz, hogy a kárt, amit okoztak, némiképp helyre lehessen hozni. Ha időben odafigyelnek a “civilek” riogatására, akkor meg lehetett volna előzni a bajt.
A Nick udvart nem a kocsmák, kávéházak sematikus betelepítése teheti egyedivé – azt alaposan ki kell találni.
Mostanában hajnaltól késő estig azzal foglalkozom, hogy megtaláljam azt a mikrorést, amiben egyedülállóan jó vagyok, amit csak én tudok magas szinten művelni. Ehhez olyan gyakorlatokat kell csináljak, amelyek a saját működési mechanizmusomat elemzik – ugyanezt el kell végeznie egy városnak is, hogy kitalálja, hogy mi benne a rendkívüli. Mindenkinek van ilyen, csak nem egyszerű megtalálni. Pécsen volt erre egy kísérlet, de túl hamar befejeződött, megragadt annál a sablonnál, hogy a kultúra városa. Ilyen van sok százezer a Földön – meg kell találni azt, ami egyedi. Kemény munka, de nem lehetetlen.
Aztán van egy érdekes tel-avivi módszer, ami szintén tanulságos… a fokozatos lépések és az állandó visszacsatolás módszere. Kicsit a pesti romkocsmák módszerére hasonlít, de szervezettebb.
De a dolog mégis ott kezdődik, hogy a jelenlegi városvezetés kellően nyitott és tudatában van annak, hogy mit tesz a várossal?”

Az áthárításra való törekvés még mindig erősen dolgozott vitapartneremnél, így a Pécsre való eljutás abszurditását kezdte ecsetelni, illetve belement abba, hogy mennyire kevés és korán zárnak a pécsi vendéglátóhelyek. Ezek valódi problémák, de miután azt éreztem, hogy megint nem a megoldás felé haladunk, ellent kellett mondjak:

“Amit a vendéglátóhelyekről írtál az megrendítő. Ennyire nem ismertem a sanyarúságot, mert rendszerint a mamámhoz jövök és ő is a tyúkokkal megy aludni, igaz, nem a belvárosban, és nagyon rossz néven veszi, ha “kimaradok”. Ilyenkor mindig a 16 éves korombeli gyötrelmek jutnak eszembe, és azzal vigasztalom magam, hogy pár nap, majd Pesten élni is fogok… Viszont még nappal is feltűnő számomra, hogy mennyire nem mediterrán ebben a tekintetben Pécs. Az olasz barátodnak teljesen igaza volt.
Miért mondom, hogy ugyanarról beszélünk, de mégsem. Azt hiszem, hogy abban a tekintetben, hogy milyen várost szeretnénk látni Pécsett, teljesen egyetértünk, de abban már kevésbé, hogy ez a turistákon múlik. Nem, ez a pécsieken múlik!
Nincs elég és nem változatos a vendéglátás Pécsett – egyetértünk. De gondolod, hogy akkor lesz jobb és változatosabb, ha csak a turisták kiszolgálásából fog állni? Mert én nem hiszem. Az olaszoknál és az izraelieknél is attól van nagyon jó vendéglátás, éjjel-nappal, mert az olaszok és az izraeliek is szeretnek “kimenni”. Szeretnek élni! Nem otthon zabálni a tv előtt, hanem kevesebbet, de jobbat, élvezetes körülmények között. És azért mert sokan szeretnék élvezni az életet, sokaknak van ebből munkájuk – ez egy felfelő törő spirál, szemben azzal a befordultsággal, ami a pécsi lakosság hétköznapi életét jellemzi.
Ezért mondom azt, hogy a jó vendéglátás alapjai akkor rakhatók le a városban, ha a pécsiek felhagynak a begubózással. A jó vedéglátóhelyek elsősorban a helyi igények kielégítésére jönnek létre – a visszatérő kuncsaft kedvéért főznek jól, és kedvesek a pincérek. A turista hab a tortán.

Amit a közlekedésről írtál, az sokkal inkább szervezésbeli hiány. Én, aki elvből támogatom a vasuti utazást, évek óta nem utazom a MÁV-al, hanem az Oszkárral. A vonat drága, mocskos és pontatlan. Megépítették az M6-ost. Miért nem tud a város olyan szolgáltatást produkálni, hogy a Ferihegyre érkező turistákat minibuszokkal “lerepíti” Pécsre? Van közlekedési probléma? Akkor azt kell megoldani, nem arra várni, hogy majd az állam, vagy az EU szíveskedik megoldani Pécs gondját !
Ha repülőjegyet veszek, rögtön megrendelem az Airportshuttle.hu szolgáltatást. Online. Pécs városa nem tudna szövetkezni ezzel a reptéri céggel, hogy Pécsre legyenek kedvezményes járatok? Ha fontos a külföldi turista a városnak, akkor meg kéne tudja szervezni – a cég honlapján Pécs reklámmal és bevezető árakkal. Nem olyan bonyolult ez, ha valaki komolyan meg akar oldani egy problémát. Aztán, hogy a MÁV mikor lesz elfogadható közlekedés, az ugyan nem lényegtelen kérdés, de ebben a pillanatban Pécs aligha tudja befolyásolni. Viszont transzfer-iránybuszokat beállítani nem olyan elképesztően nagy feladat egy város számára…”
Ezután vitapartnerem kijelentette, hogy sok mindenben egyetért velem…
Egy pillanatra a győzelem érzése hatott át, de valójában annak örültem, hogy néhány embert talán sikerült kimozdítani a gondolkodás megszokott medréből… mellesleg, tényleg ezt tanulom most a mentoromtól.

Comments Closed

Hozzászólások ()

Trackback URL | Comments RSS Feed

  1. Ilona Singer szerint:

    Éva, szuper írás. Megalájk jár érte. Csatlakozom Tamás Norris Gábor észrevételéhez. Utoljára 2009. augusztusában jártam Pécsett és – bár akkor folytak a megkésett előkészületek a város kicsinosítására a 2010-es kultúrális főváros szerepre, azaz felismerhetetlen volt Pécs – nekem is feltűnt, hogy valami hiányzik emlékeim Pécséből… Valami megfoghatatlan hangulat, belső energia eltűnt. Mintha az emberek, akik a városban járkáltak, lélekben nem oda tartoztak volna. Magam számára is nevetségesnek tűnt, ahogy meggyőződés nélkül mondogattam az először ott járt férjemnek, hogy Pécs mediterrán város. Csak fáradt provincialitás áradt mindenhonnan.

    Éva, a gondolatod a magyarországi széles körű önelemzés hiányáról nagyon ül. Tele az ország potenciállal és mégis a végeredmény bénult tehetetlenség. Ha kiemeled a magyarokat Magyaroroszágról és belekerülnek egy jól szervezett társadalomba, igen nagy arányban lesznek sikeresek. Otthon, együtt, a saját hazában képtelenek megszervezni önmagukat. Vajon ez a nemzeti sajátosság a magyar történelemből vezethető le és így válik össznemzeti realitássá? Ha biológiai alapjai lennének, akkor a magyarok máshol is ugyanúgy viselkednének, de a jelek szerint csak a saját hazájukban vesz erőt rajtuk ez a közös szervezetlenségi-tehetetlenségi tünetegyüttes.

    • ema szerint:

      Arra, hogy a magyar emigránsok sikeresek, régebben azt mondtam, hogy a Kárpát-medence “levegője” tespedtséget okoz… ami persze a dolgok leegyszerűsítése. Mindenesetre jót tenne a magyar nemzetnek, ha komoly önvizsgálatot tartana a “patópál”-szindrómát tekintve. Egy kedves barátom privát levélben a következőket írta:
      “A magyar állam egyrészt a zsidók kifosztásával és likvidáltatásával, másrészt a svábok részbeni kidobásával, az itt maradtak gerincének eltörésével és persze vagyonuk elvételével két olyan társadalmi csoporttól szabadította meg magát, akik tehetségükkel, szorgalmukkal, kreativitásukkal bizony rendesen húzták az ország szekerét. Az itt maradt dolgos-szorgos, becsületesen dolgozni akaró emberek ereje meg úgy tűnik kevés a szükséges értékteremtés biztosításához – főként, hogy a politikai elit ezt a pénzt sem mindig fordítja értelmes dolgokra.”
      A baj ennél is nagyobb, szerintem, mert a kontraszelekció nem hetven éve, hanem sokkal régebb óta rongálja a társadalom szövetét.
      Magyarországon van egy furcsa jelenség, amely végigvonul szinte az egész történelmén, a honfoglalás óta. Azokban az időszakokban, amikor nyitott volt más eszmék, emberek befogadására képes volt a környezete legjobbjai közé emelkedni (Szent István – jelenség), ellenben, amikor a kicsinyesség, az önteltség és a bezárkózás lett úrrá (Koppány-jelenség) az elmaradottság mélységeibe volt képes zuhanni. Az utolsó “aranykor” a kiegyezéstől a múlt század húszas évei idejéig tartott, és azóta váltakozó mélységben, de a koppányok uralma alatt vergődik az ország.

  2. Böngésző szerint:

    Csak érdekességként ajánlom azoknak, akik nem ismernék
    http://hetedhethatar.hu/hethatar/?author=8 Trebbin Ágost írásai, köztük a 20. és 21. számú pl. a Nick-udvarral foglalkozik.
    Szívesen ajánlanám a több mint 10 éve megjelenő Pécsi Szemle Várostörténeti Folyóiratot is, de annak csak a repertóriuma található meg a neten.
    A Pécset kedvelő, de nem itt élőknek pedig a legtöbb és legjobb fotók itt : http://www.pecskep.hu/